New, "sweet" home

Eltelt az első hét, és olyan mint ha időtlen idők óta itt lennék. Az első este benyomásai: kaptunk gyorsan vacsorát, de a jövendőbeli konyhánkba sem jutottunk be, bár nemigen vágytunk rá, ennyi utazás után. A tábori kisbuszokkal felhozták a táskáinkat és minket, hogy megismerkedjünk a jövendőbeli otthonunkkal. Egy tavalyi lánynak olvastam a kiutazás előtt a blogját, és onnan tudtam, hogy nagyon puritán körülményekre kell számítani. Talán így nem lepődtem meg nagyon a házikón, ami teljesen belesimul az erdei környezetbe, és amihez hasonlóban eddig életemben csak 1-1 hetet tartózkodtam kisiskolás táborozóként a Balaton partján, vagy Bogács mellett.

 
Egyébként ki volt ez találva, egy 2 órás autó-, 12 órás repülő- és újabb 2 órás buszút után csak 2 percre gondolkoztam el azon, hogy milyen lesz itt lakni 2 hónapon át. Gyors zuhany után, bevetettem magam az ágyba, és majdnem a földön találtam magam, ugyanis van egy 10 centis matrac benne, ami olyan gyenge rugókon fekszik, hogy a lendülettől, amivel beugrottam, majdnem lesüllyedtem az ágy pereméig... Szerencsére találtunk furnérlapokat, amik több mint valószínű, azt a célt szolgálják, hogy a matrac és az ágy közé kerüljenek. Nem kényelmes, de olyan fárasztó és programmal teli minden nap, hogy nem nehéz benne elaludni. A zajjal, amit kiad, mikor be ás kiszállok belőle, na azzal sose fogok megbékélni.
A másik a most már 11 lányra jutó 2 wc és zuhanyzó, illetve 4 mosdó. Csodák csodájára itt sem volt eddig fennakadás, de lehet csak azért, mert az első napokban nem jöttünk rá, hogy jön a meleg víz, így maradt a hideg. Igazából ez is nagyon "minimál" stílus, de nem zavar, tényleg seperc alatt sikerült megszokni. A wc ajtók zaját fel fogom venni, ugyanis leírhatatlan, és egyben utánozhatatlan reggelente erre kelni. Bár ha nem lenne, hiányozna...
A házban egyébként 2 szoba van, középen a fürdővel, és mi kitchen staff töltjük meg, tízen magyarok és egy orosz, aki egy héttel később érkezett, és rendkívül barátságtalan. Zsófi az egyetlen aki nem velünk jött, de neki ez a második éve itt.
A mi szobánk maradt az eredeti felállásban az érkezéshez képest, Zsanival, Zsuzsával, Lillával és Enikővel hallgatjuk egymás ágyának recsegését éjjelente és néha nappal is.
Az első napokban nem volt wifi, csak a tábori gépeken volt net, de szerencsére most már van, bár a jel nem valami erős (valakinek meg kéne locsolnia a póznát...khm Betty, veheted célzásnak).
Így egy hét elteltével sikerült belakni a szobát, bár egy egy polcra pakoltunk ki, mindig kell valami a bőröndből, fura abból élni, ilyen hosszú távon.

A tájékoztatón októberben hallottunk arról, hogy is néz ki egy átlagos tábori szoba, ez most tényleg megelevenedett: éppen itt van egy vékony üveg az ablakon, de az ajtón nincs, csak szúnyoghaló, viszont van egy táskaszerű ventilátor, ami első éjszaka be is kapcsoltunk. Ez is abba a kategóriába tartozik zajügyileg, ami mellett a holtak is felébrednek, de a hosszú úton megfáradt utazok tudnak aludni, ugyanis engem nem zavart. Azon az esten nagyon jól aludtam, mert a Lufthansa-s takaró pont elég, és szerintem a légkondinknak van annyi szele, hogy elfújja a szúnyogokat. Azóta nem is volt minden este bekapcsolva, sőt a kapott plédet is magamra húztam hajnalonta. De ahhoz kepést, hogy a háznak jellegzetes régi faház illata van, utánozhatatlan reggel erdőillatra ébredni.
Kép lesz mindenről, csak jöjjön el az első day off. Szerencsére már meg is van: jövő hét csütörtök!

Frankfurti leves és egy Nagy Barack

Fél évről kezdődött a visszaszámlálás, megannyi papírmunka, levélváltás régi táborozókkal, vizsgázással az utolsó 3 hétben, és még annyi minden, végül (ha részben legalább is) de elintézett dologgal most már a hátam mögött. És akármennyire is messzinek tűnt, csak eljött ez a nap is. Így most itt ülök a Lufthansa Atlantába tartó 444-es járatán, Nagy Britannia után éppen Grönland felett repülünk (vajon miért írunk le ilyen vargabetűt?), és volt körülbelül 2 perc, amikor láttam is a végeláthatatlan jégtakarót.

Ez annyit tesz, hogy ablak mellé sikerült ülni, bár a jegyem nem oda szól. Mielőtt kedves piszkos fantáziájú barátaim képzelete rossz irányt venne, később elárulom, miképpen kerültem ide.

Fél 4 felé indultunk a kiscsaláddal Ferihegyre, vagyis inkább volt 4, ugyanis hamarabb akartam kelni, de a 2 óra alvás miatti fáradtságot furcsa módon nem múlta felül hajnalok hajnalán az izgalom. Félre ne értse senki, fél éve készülök erre a kalandra! Az a bizonyos gombóc akkor kezdett nőni a torkomban mikor lassacskán a jól megszokott dolgok a hátam mögött maradtak. De tudom, h találkozunk még.

Barna volt a fogadóbizottság a reptéren, kijött byebye-t mondani, meg szerintem azért is, h hangolja magát az ő 18.-ai indulására. Jól tette!

Az 5 magyar lány már kinn álldogált, és az eddig képről ismert 3 másik szlovákiai magyar csajt is hamar kiszúrtam a tömegben. A Campleaders szerinti fokozott ellenőrzések miatt, ami az Amerikába tartó utasokat érinti – ill. amiből mi semmit se tapasztaltunk - 3 órával gépindulás előtt kell érkezni a reptérre. Hiába álltam negyed 7 után a check in-nél, az élelmesebb útitársak a jó helyeket már lestoppolták, így a frankfurtin még éppen volt egy hely az ablak mellé, de az atlantai airbuson a középső négy üléses olyan sorában ami csak 3 üléses (fal miatt), a középsőn kaptam helyet. Az élelmesebb kategóriába egy két jövendőbeli camptárs is tartozik, 2-2 embernek sikerült szomszédos helyeket lefoglalnia, de nagyjából egymás mögött ültünk.

Az inkább anyáék részéről könnyes búcsú után (akkor már kezdett elragadni a kaland(ee)vágy) fél10 felé mentünk át a biztonsági ellenőrzésen, ahol a srácok nem megszokott jókedvvel fogadták az utasokat. A CL-es VIP karkötőm is kapott egy bókot, és még a cipőlehuzással se kellett szenvedni.

Az első benyomásom a SkyCourt-ról tényleg az, hogy világszínvonalú, és azok után, h 2 óra múlva megjártam Európa legforgalmasabb reptere, a frankfurti nemzetközi repülőteret, azt kell mondjam, tiszta, gyors, barátságos. Nem úgy mint a másik említett…

Ilyen gyors beszálláson még sose vettem részt, 20 perc alatt a fr.-i gépen ültünk, és már gurultunk is a kifutópályán. Őszinte leszek a kaja miatt paráztam, a németek nem a kulináris sokszínűségükről híresek, ezt bizonyították most is, a reggelire szánt kis rúd aszaltgyümis kenyérrel.

Marietta nem ette meg az övét, nekem viszont később jól jött. Valahogy mindig sikerült eddig érdekes útitárs mellé keveredni, így történt ez most is. A névtelen öregúrral biztos beszélgettünk egy fél órát. Mindenesetre jó nyelvgyakorlásnak bizonyult -neki…ugyanis Magyarországon született, de '56-ban emigráltak az USA-ba, néha látogat haza, a magyart, ha törve, de beszéli. Azt mondta nem sok lehetősége van gyakorolni odakinn, és most milyen jó. Kiderült, már nyugdíjas, Chicagoban nőtt fel, most Washington DC-ben él, azóta mióta a munkája miatt oda kellett költöznie. Aktív korában hetente akár 5-6 szor is repült, de ahogy mondta I don’t miss it, ma már nem hiányzik neki. Olyan hamar eltelt az út, hogy már futhattunk is, a legnagyobb német repülőtér 56-os kapujához, ami pont a másik végén volt, de elég volt rá az 50 perc. A látványra viszont nem: a gép több mint felét indiaiak töltik meg, és afrikaiak, azokban a jellegzetes színes ruhákban, amiket már lehet a szabadság szele fújdogál?
Nagyon bejön az airbus, a saját takaróval, párnával, és külön csomagolt fejhallgatóval ami mindenkit a székében várt, a mini képernyővel az ülések fejtámlájában, ahol annyi mennüpont van, h győzz válogatni.

A beszállásnál, mikor közeledtem a többiekkel a gép vége felé, már láttam a fejrengetegben, hogy az én helyemen már igencsak búbosodik valakié. Anyu 3 gyerekkel utazik, 3 kis fekete fiúcska, az egyik karonűlö, és itt jegyzem meg, minden elismerésem, hogy 6 óra alatt a gyerek most kezdett el először nyűgösködni. De ez a kölök még édes is, elöl többen vannak és kisebbek, meg a hangjuk néha elhallatszik idáig is. Szóval, hogy a család egymás mellett üljön, felajánlottak nekem egy kimaradt ablak melletti helyett, aminél jobbat el se tudok képzelni. Az csajról mellettem nem igazán tudom belőni mi féle, de mivel nincs pacsulival befújva az már külön ajándék. Nem úgy mint a középső szekció, az valami borzasztó. Kérdezte hol akarok ülni, naná, hogy az ablakot választottam, de mondta: gyógyszert szed, amitől valszeg végig aludni fog (így is van), de ha ki kell mennem nyugodtam másszak át rajta… Eddig minden házhoz jött, mivel délben indult a gép, és már indulás után azt lestem mikor jön az ebéd, de mivel csak egy kis stikletti szerűt hoztak, jól jött az előző gépről származó kenyér. Az ebéd sem volt, rossz, de ha holnap kéne újra megenni még korai lenne. Nem terveztem, de 3 órát az út elején össze vissza sikerült aludni, miután végignyomogattam a képernyőmet, és egy indiai angol feliratos filmen kötöttem ki. Egyébként akármennyire keleti kényelem nyugati nyugalom, piszok hosszú ez a 10 óra, és még van 3 és fél. Azt hiszem szunditok még egyet, de előtte kitöltök 2 hivatalos papírt, egy tartózkodási engedélyt és egy vámos papírt, mert e nélkül nem engednek be az Államok területére. Ja és várom a következő kör kajcsit!

A bejegyzés óta sikerült földet érni, most éppen szüneten vagyok és egy hét telt el az érkezés óta. Az ebédre visszatérve a gépen az elmegy kategóriába sorolnám be. Kaptunk még utána pizzát, de az tényleg csak csúfnévként kaphatta ezt a nevet. Élelmes magyarként a leszállás idejét azzal töltöttem, hogyan nyomjam bele a kézipoggyászomba a gépen kapott takarót. Jelenetem sikerült, és azóta is hű társam. A landolás gyors volt, a belépés Amerika területére annál lassabb: először két felé oszlott a nép helybeliek és nem helybeliek szerint. Itt vonultunk az amerikai ellenőrzés színe elé, lepecsételtetni a lapunkat, ujjlenyomatot adni, és szépen mosolyogni. Zsanival ketten álltunk egy fekete fickó ablakához, jól tettük, mert így egyikünk se fordult vissza, ugyanis a bácsi irtó morci volt, túl sokat kérdezett, és másokkal ellentétben jó sokáig feltartott minket. Kérdezte, h idegesek vagyunk? Elintéztem azzal, h igen, meg izgatottak, mert először vagyunk Amerikában. Végül bepecsételt, felvettük a csomagot, majd a másik papír leadása után megint leadtuk a csomagokat, hogy majd végül a repülőtér másik végén vegyük fel. Egyébkét az Atlantai Nemzetközi Repülőtér az USA legforgalmasabb reptere. Átvizsgáltak még egyszer minket is, majd a megbeszélt helyre keveredtünk már a csomagokkal, és ott vártuk azt, aki majd elvisz minket a táborba. Egy skót lány és fiú várt a Delta Baggage Claim-nál, mint kiderült 5 órája, és 2 kolumbiai srác, rövidebb ideje. Nekünk szerencsénk volt, mert a leszállás utáni ellenőrzésnél (1,5 óra)rövidebbre nyúlt a várakozás (1 óra). Rácsörögtünk a táborra, hogy megjöttünk, de nem vettét fel, így üzenetet hagytunk. Pár percre rá a reptér hangosbemondójából hallottuk, hogy a Camp Coleman-ba érkezett staff maradjon a megbeszélt helyen. Végül egy srác talált ránk aki bevallása szerint egy órája várt ránk egy kicsivel arrébb.. Mindegy. Végül megtaláltuk a buszt, és a késő délutáni csúcsban elindultunk a tábor felé. A buszon található wifin keresztül tudtam üzenni nektek először, hogy bAndi megérkezni Amerikaaa!

Az út végén majdnem akkor aludtam be, mikor elhagytuk Cleveland-et, és rákanyarodtunk a táborba vezető útra...