Staff Wanted!

Bettyvel jó pár éve úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. Együtt jártunk általánosba, gimibe, alapképzésre, meg most mesterre. Ő szoktatott rá a kondira, a facebookra, neki köszönhetem az Imperial Leather és kézfertőtlenítő mániát, meg még más élvezetes, ám nem mindig ugyanolyan hasznos dolgokat. Vele repültem először, és eddig mindig, mikor - ezt is neki köszönhetően - megjártam Angliát kétszer, és vele próbáltam ki a T.G.I. Friday's-t, hogy véletlenül is csak az először eszembe jutó publikus dolgokat említsem.
Ilyen jól ismerve, nem is volt hát nehéz hatni a lelkére, kísérjen el a tájékoztatóra, annak ellenére, hogy Neki igencsak komoly munka volt már kilátásban, és tényleg csak mint hallgató/kísérő vett részt.

Ahogy írtam, én a facebook-os eseményből értesültem a felhomályosítás idejéről, helyéről.
Október 26.-án volt az első ha jól tudom, és ez pont Debrecen volt. 18 órára vártak amerikai sütivel és jókedvvel  minket és mint kiderült még jó sok embert.

Kocsival mentünk, és jó ideje nem jártunk Debrecenben csúcsidőben, ráadásul útlezárás is volt a villamos vonalán, plusz a jobb oldali parkolóban kerestünk volna helyet először - nem volt, így pont 6-ra sikerült a főépület ajtaján belépni. Aztán jött  a következő bökkenő: itt a 4 év során összvissz egy szabadon választható tantárgy alkalmával jártunk, és ez is a borkultúra volt, azok után meg sose ment jól a tájékozódás, így a soha nem látott X.-es terem megtalálása némi fel-le és körberohangászás után sikerült. Benyitva a terembe tátva maradt a szám, a nagyelőadó dugig volt, és csak az első sorban maradt hely. A Camp Leaders Gyuricza Izabella képviselte, ő beszélhetett már egy pár perce, de sok mindenről nem maradtunk le: így is hallottuk többek között, hogy miért érdemes menni, kinek ajánlott, mikor és hova, mennyibe kerül, aztán másokról sztorikat, és láttunk kis videót. Közben körbement egy lap, amire feliratkozhattál, és jött egy másik, amin további infók voltak. Elmondták továbbá a feltételeket, így rögtön értesülhettünk az első "próbáról": az angol interjú. Ez ügyben az információ áradat végén időpontokért álltunk sorba, enyém lett a november 3, 10 óra. Mikor oszlott a tömeg, körülnéztem jobban, és nem kis meglepetésemre voltak ismerős arcok, nem egy fiú, lány a Hőgyesből (pl.: a gimis tesitanárom iker fiai, akik szintén nem először mennek ki). Onnan a végére egész kis csapat verődött össze. A sütit a kijáratnál egyenesen Dorka kínálta, így még ő is segített a felmerülő kérdések megválaszolásában, de Dudu is tiszteletét tette pár pillanat erejéig.
Korábban olvasgattam a honlapot, és egyetlen igazi félelem körvonalazódott bennem, azzal kapcsolatban, ami az utamba állhat. Ugyanis a programban csak az utolsó 2 félévre vonatkozó nappalis (!) hallgatói jogviszonnyal lehet részt venni. Mármost félidőben jártunk az ősziben, és ez némi aggodalommal töltött el. Viszont ahogy lehetőségem nyílt, Izához vettem az irányt, és feltettem neki ezt a számomra roppant égető kérdést. Egy pillanattal később már indult is lefelé a szívemről a mázsás súly: elég a nappalis jogviszony a tavaszi félévre is! Már "csak" át kell jelentkeznem levelezőről a második félévre.
Szóval a feladat és az öröm megvolt. És totális izgalom lett úrrá rajtam.

P.s.: Szóval Bettyvel évek óta olyanok vagyunk mint a borsó, meg a héja. És ha most egy Y-os útelágazás következik is, remélem, és úgy érzem, tudom is, a dolgok belül nem fognak változni.

Álmaimban Amerika

Még egy kicsit maradni, de közben messzebbre szállni, mint eddig bármikor, és nem csak képzeletben. Maradni, igen, de nem fizikailag, hanem maradni, megmaradni "gyereknek" még egy kicsit. Hadd  húzzam még a pillanatot, amelyben az összes felelősség még nem csak az én vállamat nyomja.

Hiába lett meg a diploma júniusban, és kezdtem el a mesterképzést levelezőn  az ősszel, nem volt jó, valami hiányzott. Hiába esett a választás a levelezőre, mert amellett lehet dolgozni. Bevallom őszintén, nem vetettem bele magam a munkakeresésbe, úgy, ahogy azt a helyzet elvárta volna. Viszont a szabadidő így túl sok volt. Persze akadt hasznosan töltött része is, az angol tanulás. Amiről muszáj megemlítenem, nem csak hasznos, hanem élvezetes is egy olyan tanár oldalán, mint Gyöngyi. Soha jobbat nála! Talán mert nincs is, és nem is kell.
Mindig vonzott, milyen lehet kipróbálni magad a magyar határokon túl. Au-pair lenni, felszolgálni, takarítani, vagy valami egészen mást. De ezek nem voltak összeegyeztethetőek  a Népegészségügyi Kar speciális levelezős tanrendjével, ami havi egy hét oktatást takar.
Ám mindezek kellettek ahhoz, hogy eszembe jusson valami más.

Így született meg Az Ötlet.
Mindig ott volt a szemem előtt. Először - és erre csak később jöttem rá - mikor Andrissal találkoztunk 2008 szeptemberében a London-Budapest járaton. New Yorkból repült hazafelé, 3 hónapos nyári munka után. Emlékszem akkor még csak gondoltuk, de jó neki!

Aztán legközelebb mikor Duduról hallottuk ugyanezt, 2009 őszén, és legközelebb egy év múlva, 2010 nyarán, amikor a facebooknak köszönhetően már szinte naponta figyeltem, nincs-e új kép, vagy a blogjában friss bejegyzés.
És ugyanígy figyeltem a háttérben megbújva, ám hatalmas kíváncsisággal tejtesómat, Dorkát, akinek eddig szintén kétszer lehetett része az élményben.
Az utolsó, és mindent vivő, valamit elindító találkozás a Camp Leaders-sel pedig szintén Dórin és Dudun keresztül ért el, a 2010-es nyárról készült promo-filmmel, amit a facebook-on osztottak meg, és az esemény visszaigazolása, ami a 2011-es nyárra toboroz. Egy nyár az  USA-ban, egy gyerektáborban.

Mert mi lenne ez, ha nem az igazi, teljes önállóság, önállósodás megtanulása? Mi, ha nem bizonyítás, (életreszóló) tapasztalat? Belépés a sok ajtó közül azon az igazi felnőttek világába, amelyik a legtöbb újdonságot, kihívást rejti magában. És talán a legkalandosabb. Ezt akarom. Magamért, és másokért, másokhoz való hozzáállásomért. 

Szóval most jött el az ideje, amikor többet nem hagyott nyugodni. Éreztem, nem is akarom, hogy hagyjon.
A gépezet pedig megállíthatatlanul beindult.

Minden kezdet nehéz?

Mostanában  mindenki blogot ír. Akkor miért én maradjak ki? Bár, hogy valakit idézzek, "mi nem olyan családból származunk", és nem is szeretünk mindig beállni a sorba, de most mégis úgy éreztem blog tekintetében ennek itt az ideje.

Szerencsére sok ember vesz körül, akik segítenek új élményeket átélni, megőrizni, majd néha pár nap múlva, néha csak évek múlva újra és újra felidézni, ezeken nagyokat nevetni, és természetesen néha sírni néha meg sírva nevetni.

Szóval hadd legyen itt a nyoma a szerencsére már oly' sok helyen széthagyott lábnyomainknak.

P.s.: Egyébként ki mondta, hogy elkezdeni könnyű?