New, "sweet" home

Eltelt az első hét, és olyan mint ha időtlen idők óta itt lennék. Az első este benyomásai: kaptunk gyorsan vacsorát, de a jövendőbeli konyhánkba sem jutottunk be, bár nemigen vágytunk rá, ennyi utazás után. A tábori kisbuszokkal felhozták a táskáinkat és minket, hogy megismerkedjünk a jövendőbeli otthonunkkal. Egy tavalyi lánynak olvastam a kiutazás előtt a blogját, és onnan tudtam, hogy nagyon puritán körülményekre kell számítani. Talán így nem lepődtem meg nagyon a házikón, ami teljesen belesimul az erdei környezetbe, és amihez hasonlóban eddig életemben csak 1-1 hetet tartózkodtam kisiskolás táborozóként a Balaton partján, vagy Bogács mellett.

 
Egyébként ki volt ez találva, egy 2 órás autó-, 12 órás repülő- és újabb 2 órás buszút után csak 2 percre gondolkoztam el azon, hogy milyen lesz itt lakni 2 hónapon át. Gyors zuhany után, bevetettem magam az ágyba, és majdnem a földön találtam magam, ugyanis van egy 10 centis matrac benne, ami olyan gyenge rugókon fekszik, hogy a lendülettől, amivel beugrottam, majdnem lesüllyedtem az ágy pereméig... Szerencsére találtunk furnérlapokat, amik több mint valószínű, azt a célt szolgálják, hogy a matrac és az ágy közé kerüljenek. Nem kényelmes, de olyan fárasztó és programmal teli minden nap, hogy nem nehéz benne elaludni. A zajjal, amit kiad, mikor be ás kiszállok belőle, na azzal sose fogok megbékélni.
A másik a most már 11 lányra jutó 2 wc és zuhanyzó, illetve 4 mosdó. Csodák csodájára itt sem volt eddig fennakadás, de lehet csak azért, mert az első napokban nem jöttünk rá, hogy jön a meleg víz, így maradt a hideg. Igazából ez is nagyon "minimál" stílus, de nem zavar, tényleg seperc alatt sikerült megszokni. A wc ajtók zaját fel fogom venni, ugyanis leírhatatlan, és egyben utánozhatatlan reggelente erre kelni. Bár ha nem lenne, hiányozna...
A házban egyébként 2 szoba van, középen a fürdővel, és mi kitchen staff töltjük meg, tízen magyarok és egy orosz, aki egy héttel később érkezett, és rendkívül barátságtalan. Zsófi az egyetlen aki nem velünk jött, de neki ez a második éve itt.
A mi szobánk maradt az eredeti felállásban az érkezéshez képest, Zsanival, Zsuzsával, Lillával és Enikővel hallgatjuk egymás ágyának recsegését éjjelente és néha nappal is.
Az első napokban nem volt wifi, csak a tábori gépeken volt net, de szerencsére most már van, bár a jel nem valami erős (valakinek meg kéne locsolnia a póznát...khm Betty, veheted célzásnak).
Így egy hét elteltével sikerült belakni a szobát, bár egy egy polcra pakoltunk ki, mindig kell valami a bőröndből, fura abból élni, ilyen hosszú távon.

A tájékoztatón októberben hallottunk arról, hogy is néz ki egy átlagos tábori szoba, ez most tényleg megelevenedett: éppen itt van egy vékony üveg az ablakon, de az ajtón nincs, csak szúnyoghaló, viszont van egy táskaszerű ventilátor, ami első éjszaka be is kapcsoltunk. Ez is abba a kategóriába tartozik zajügyileg, ami mellett a holtak is felébrednek, de a hosszú úton megfáradt utazok tudnak aludni, ugyanis engem nem zavart. Azon az esten nagyon jól aludtam, mert a Lufthansa-s takaró pont elég, és szerintem a légkondinknak van annyi szele, hogy elfújja a szúnyogokat. Azóta nem is volt minden este bekapcsolva, sőt a kapott plédet is magamra húztam hajnalonta. De ahhoz kepést, hogy a háznak jellegzetes régi faház illata van, utánozhatatlan reggel erdőillatra ébredni.
Kép lesz mindenről, csak jöjjön el az első day off. Szerencsére már meg is van: jövő hét csütörtök!

Frankfurti leves és egy Nagy Barack

Fél évről kezdődött a visszaszámlálás, megannyi papírmunka, levélváltás régi táborozókkal, vizsgázással az utolsó 3 hétben, és még annyi minden, végül (ha részben legalább is) de elintézett dologgal most már a hátam mögött. És akármennyire is messzinek tűnt, csak eljött ez a nap is. Így most itt ülök a Lufthansa Atlantába tartó 444-es járatán, Nagy Britannia után éppen Grönland felett repülünk (vajon miért írunk le ilyen vargabetűt?), és volt körülbelül 2 perc, amikor láttam is a végeláthatatlan jégtakarót.

Ez annyit tesz, hogy ablak mellé sikerült ülni, bár a jegyem nem oda szól. Mielőtt kedves piszkos fantáziájú barátaim képzelete rossz irányt venne, később elárulom, miképpen kerültem ide.

Fél 4 felé indultunk a kiscsaláddal Ferihegyre, vagyis inkább volt 4, ugyanis hamarabb akartam kelni, de a 2 óra alvás miatti fáradtságot furcsa módon nem múlta felül hajnalok hajnalán az izgalom. Félre ne értse senki, fél éve készülök erre a kalandra! Az a bizonyos gombóc akkor kezdett nőni a torkomban mikor lassacskán a jól megszokott dolgok a hátam mögött maradtak. De tudom, h találkozunk még.

Barna volt a fogadóbizottság a reptéren, kijött byebye-t mondani, meg szerintem azért is, h hangolja magát az ő 18.-ai indulására. Jól tette!

Az 5 magyar lány már kinn álldogált, és az eddig képről ismert 3 másik szlovákiai magyar csajt is hamar kiszúrtam a tömegben. A Campleaders szerinti fokozott ellenőrzések miatt, ami az Amerikába tartó utasokat érinti – ill. amiből mi semmit se tapasztaltunk - 3 órával gépindulás előtt kell érkezni a reptérre. Hiába álltam negyed 7 után a check in-nél, az élelmesebb útitársak a jó helyeket már lestoppolták, így a frankfurtin még éppen volt egy hely az ablak mellé, de az atlantai airbuson a középső négy üléses olyan sorában ami csak 3 üléses (fal miatt), a középsőn kaptam helyet. Az élelmesebb kategóriába egy két jövendőbeli camptárs is tartozik, 2-2 embernek sikerült szomszédos helyeket lefoglalnia, de nagyjából egymás mögött ültünk.

Az inkább anyáék részéről könnyes búcsú után (akkor már kezdett elragadni a kaland(ee)vágy) fél10 felé mentünk át a biztonsági ellenőrzésen, ahol a srácok nem megszokott jókedvvel fogadták az utasokat. A CL-es VIP karkötőm is kapott egy bókot, és még a cipőlehuzással se kellett szenvedni.

Az első benyomásom a SkyCourt-ról tényleg az, hogy világszínvonalú, és azok után, h 2 óra múlva megjártam Európa legforgalmasabb reptere, a frankfurti nemzetközi repülőteret, azt kell mondjam, tiszta, gyors, barátságos. Nem úgy mint a másik említett…

Ilyen gyors beszálláson még sose vettem részt, 20 perc alatt a fr.-i gépen ültünk, és már gurultunk is a kifutópályán. Őszinte leszek a kaja miatt paráztam, a németek nem a kulináris sokszínűségükről híresek, ezt bizonyították most is, a reggelire szánt kis rúd aszaltgyümis kenyérrel.

Marietta nem ette meg az övét, nekem viszont később jól jött. Valahogy mindig sikerült eddig érdekes útitárs mellé keveredni, így történt ez most is. A névtelen öregúrral biztos beszélgettünk egy fél órát. Mindenesetre jó nyelvgyakorlásnak bizonyult -neki…ugyanis Magyarországon született, de '56-ban emigráltak az USA-ba, néha látogat haza, a magyart, ha törve, de beszéli. Azt mondta nem sok lehetősége van gyakorolni odakinn, és most milyen jó. Kiderült, már nyugdíjas, Chicagoban nőtt fel, most Washington DC-ben él, azóta mióta a munkája miatt oda kellett költöznie. Aktív korában hetente akár 5-6 szor is repült, de ahogy mondta I don’t miss it, ma már nem hiányzik neki. Olyan hamar eltelt az út, hogy már futhattunk is, a legnagyobb német repülőtér 56-os kapujához, ami pont a másik végén volt, de elég volt rá az 50 perc. A látványra viszont nem: a gép több mint felét indiaiak töltik meg, és afrikaiak, azokban a jellegzetes színes ruhákban, amiket már lehet a szabadság szele fújdogál?
Nagyon bejön az airbus, a saját takaróval, párnával, és külön csomagolt fejhallgatóval ami mindenkit a székében várt, a mini képernyővel az ülések fejtámlájában, ahol annyi mennüpont van, h győzz válogatni.

A beszállásnál, mikor közeledtem a többiekkel a gép vége felé, már láttam a fejrengetegben, hogy az én helyemen már igencsak búbosodik valakié. Anyu 3 gyerekkel utazik, 3 kis fekete fiúcska, az egyik karonűlö, és itt jegyzem meg, minden elismerésem, hogy 6 óra alatt a gyerek most kezdett el először nyűgösködni. De ez a kölök még édes is, elöl többen vannak és kisebbek, meg a hangjuk néha elhallatszik idáig is. Szóval, hogy a család egymás mellett üljön, felajánlottak nekem egy kimaradt ablak melletti helyett, aminél jobbat el se tudok képzelni. Az csajról mellettem nem igazán tudom belőni mi féle, de mivel nincs pacsulival befújva az már külön ajándék. Nem úgy mint a középső szekció, az valami borzasztó. Kérdezte hol akarok ülni, naná, hogy az ablakot választottam, de mondta: gyógyszert szed, amitől valszeg végig aludni fog (így is van), de ha ki kell mennem nyugodtam másszak át rajta… Eddig minden házhoz jött, mivel délben indult a gép, és már indulás után azt lestem mikor jön az ebéd, de mivel csak egy kis stikletti szerűt hoztak, jól jött az előző gépről származó kenyér. Az ebéd sem volt, rossz, de ha holnap kéne újra megenni még korai lenne. Nem terveztem, de 3 órát az út elején össze vissza sikerült aludni, miután végignyomogattam a képernyőmet, és egy indiai angol feliratos filmen kötöttem ki. Egyébként akármennyire keleti kényelem nyugati nyugalom, piszok hosszú ez a 10 óra, és még van 3 és fél. Azt hiszem szunditok még egyet, de előtte kitöltök 2 hivatalos papírt, egy tartózkodási engedélyt és egy vámos papírt, mert e nélkül nem engednek be az Államok területére. Ja és várom a következő kör kajcsit!

A bejegyzés óta sikerült földet érni, most éppen szüneten vagyok és egy hét telt el az érkezés óta. Az ebédre visszatérve a gépen az elmegy kategóriába sorolnám be. Kaptunk még utána pizzát, de az tényleg csak csúfnévként kaphatta ezt a nevet. Élelmes magyarként a leszállás idejét azzal töltöttem, hogyan nyomjam bele a kézipoggyászomba a gépen kapott takarót. Jelenetem sikerült, és azóta is hű társam. A landolás gyors volt, a belépés Amerika területére annál lassabb: először két felé oszlott a nép helybeliek és nem helybeliek szerint. Itt vonultunk az amerikai ellenőrzés színe elé, lepecsételtetni a lapunkat, ujjlenyomatot adni, és szépen mosolyogni. Zsanival ketten álltunk egy fekete fickó ablakához, jól tettük, mert így egyikünk se fordult vissza, ugyanis a bácsi irtó morci volt, túl sokat kérdezett, és másokkal ellentétben jó sokáig feltartott minket. Kérdezte, h idegesek vagyunk? Elintéztem azzal, h igen, meg izgatottak, mert először vagyunk Amerikában. Végül bepecsételt, felvettük a csomagot, majd a másik papír leadása után megint leadtuk a csomagokat, hogy majd végül a repülőtér másik végén vegyük fel. Egyébkét az Atlantai Nemzetközi Repülőtér az USA legforgalmasabb reptere. Átvizsgáltak még egyszer minket is, majd a megbeszélt helyre keveredtünk már a csomagokkal, és ott vártuk azt, aki majd elvisz minket a táborba. Egy skót lány és fiú várt a Delta Baggage Claim-nál, mint kiderült 5 órája, és 2 kolumbiai srác, rövidebb ideje. Nekünk szerencsénk volt, mert a leszállás utáni ellenőrzésnél (1,5 óra)rövidebbre nyúlt a várakozás (1 óra). Rácsörögtünk a táborra, hogy megjöttünk, de nem vettét fel, így üzenetet hagytunk. Pár percre rá a reptér hangosbemondójából hallottuk, hogy a Camp Coleman-ba érkezett staff maradjon a megbeszélt helyen. Végül egy srác talált ránk aki bevallása szerint egy órája várt ránk egy kicsivel arrébb.. Mindegy. Végül megtaláltuk a buszt, és a késő délutáni csúcsban elindultunk a tábor felé. A buszon található wifin keresztül tudtam üzenni nektek először, hogy bAndi megérkezni Amerikaaa!

Az út végén majdnem akkor aludtam be, mikor elhagytuk Cleveland-et, és rákanyarodtunk a táborba vezető útra...

Forma1 kontra bútorszerelés

Vasárnap este volt. A fél hat után beérkezett telefonhívásra nem tudtam nemet mondani. Meg is lett az eredménye. Estére már álltak a bútorok...

Miri csörgött, ki más. Még előző este beszéltük, valószínű megnézik másnap Debrecenben a pont akciós régóta áhított média állványt, amely nélkül kétség kívül üres a lakás... Őket ismerve (és most ezt félre ne értsétek, mert tudjátok, hogy nem bántás) nem is tudom miért nem én hívtam őket, hányra legyek ott. (Mivel 90%-ra lehetett tudni, üres kézzel nem fognak hazajönni.)
Igazából ha jobban belegondolok, tudom miért nem jutott eszembe az a verzió, hogy vasárnap este bútort fogok szerelni. Szeptemberben mikor beköltöztek a MOL-ba (azaz a MiriOleeLak-ba), mire Barney, a háziúr és jómagam összeszereltük az ágyat, kis szekrényt, konyhapultot 2 székkel, tévesen azt gondolhattuk, h nekünk ezután a hasonló feladatok (már egyedül is) úgy fognak menni, mint a karikacsapás.

Megjegyzem a srácokról, egyéb szerelés hiányában, azóta sem derült ki, így van e. Na jó, Zotyáról igen, csak aznap még és már nem voltam ott. Barnának igazolt az aznapi hiányzás, Pest.

Csak egy dolog maradt ki a számításomból: Forma1. Sose néztem, nem tartom számon mikor van. Most vasárnap pont késő délutánra esett. Csakhogy a srácoknál bevált szokás, hogy együtt nézik vagy nem nézik ki tudja. Több tíz körön át ugyanazt lesni?! Mi szegez oda titeket srácok? Vagy csak a megszokás, a közös szenvedély?

Így esett meg az eset, Miri egyedül maradt az első összeszerelt elem után. Nekem bevallottan titkos szenvedélyeim közé tartozik mindennemű kézimunka, kiemelten a bútorszerelés, és mivel csapatban jobban megy a munka, 15 perc múlva ott voltam.
Persze a meló, mint mindig egy 10, na jó 20, oké oké 30 perces "kivel mi történt tegnap óta" című megunhatatlan slágerrel kezdődött. Aztán a kis komód következett, ami 4 lábbal hivatott a földön állni. Bárki lemérhette volna: az összeszerelési útmutatón feltüntetett 30 perces időt másodpercekkel ha túlléptük. (Irtó büszkék voltunk, mondanom se' kell, dagadt a mellünk, mint a kacsáké tömés után!)

Nem úgy mint a földtől elrugaszkodott másik komód esetében... Itt 50 perc állt rendelkezésre, de valamit tuti félremértek. Ahhoz már járt egy polc is, aminek két lécét kellett derékszögben 6 darab 10 centis csavarral összeilleszteni. Félve merem bevallani, a kettőnek együtt kellett volna 50 percnek lennie, nekünk a polchoz kellett legalább 40. És közben nem mertük elengedni, mert szétesett volna és oda az addigi erőfeszítés.
Zotya 7-re ígérte magát, így neki maradt a komód ami majd a falra megy, mert arra már se idő, se energia nem maradt, és a lelkesedés is megcsappant.
Nem láttam a végeredményt, bár tuti jó, meg talán Miri szülinapi bulijáig már csak kibírom valahogy. Magunkat ismerve, meg lehet hamarabb arra keveredünk, nem csak a hétvégén.

P.s.: Még egy kép, bútorszerelés témában maradva, arról, Bettyvel mivel vártuk Charliet, és az ő első magyarországi látogatását!

Törölköző a wc-ben

Mit szólnál hozzá, ha a gyereked törölközőjét az oviban egy másik gyerek lehúzná a wc-n? Biztos vagyok benne, hogy az elkövető gyereket az első felindultságban mindenki neveletlennek titulálná.
Nos mivel a sztorit én a másik oldalról hallottam először, eszembe se jutott ez a verzió, bár kétségtelenül ezért a tettéért nem vagyunk büszkék Márkóra. Ugyanis ez a csínytevés az ő fejéből pattant ki.

Történt, hogy az őszi szünet beköszöntével az oviban megfogyatkoztak a gyerekek, és egy csoportba lett a legkisebbtől a legnagyobbig minden gyerkőc egy hétre összevonva. Annyira azért csak sokan voltak, hogy az óvónők két-két szeme ne legyen elég a kicsik összes mozdulatát lesni. Így történhetett, hogy Márkot, a friss kiscsoportost, aki alig néhány hete jár oda, egyedül engedték ki nagy dolgát végezni (megjegyzem, akármennyire ügyes, a segítség még elkel neki e tekintetben). A közös mosdóban Márk a törölközőknél időzhetett el egy darabig, majd dolga végeztével visszatért a csoportba. A esetre talán nem is derült volna fény, ha Márk nem lenne olyan becsületes. Ami ebben az esetben furán hangzik, de nagyon igaz rá. Mindössze 3 éves, egyedül hagyták, és saját bevallása szerint nem tetszett neki társának csúnya mintás törcsije. Legjobb megoldásnak a wc-s dolgot találta, hát egyedül volt, cselekedett. Csakhogy itt látszik, igenis jó srác ő, mert nem rossz szándék vezérelte, így lehetséges, visszatérve az első dolga volt bevallani, hogy a csészébe dobta és le is húzta a törölközőt. Csak szegény nem volt tisztában a dolog nem helyességével.
Mi a tanulság? Először is az ovi azért ovi, hogy az óvónő ott vigyázzon a rábízott gyerekre. Talán ezért is nem Márkó szüleit fogják terhelni a költségek, ha eldugul a rendszer. Másrészt Márkó viselkedése semmiképp sem volt helyes, aminek meg is lett a büntetése, a hőn imádott, még lefekvéshez elengedhetetlen cumitól búcsút kellet mondania.
P.s.: Egy gyerek azért is gyerek, hogy rosszat csináljon néha. Főleg ha nem figyelnek rá. Márkó, nem mondom, hogy szép volt, de... családban marad!

P.s.2.: Egy kép a legutóbbi (3.) szülinapjáról:

Staff Wanted!

Bettyvel jó pár éve úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. Együtt jártunk általánosba, gimibe, alapképzésre, meg most mesterre. Ő szoktatott rá a kondira, a facebookra, neki köszönhetem az Imperial Leather és kézfertőtlenítő mániát, meg még más élvezetes, ám nem mindig ugyanolyan hasznos dolgokat. Vele repültem először, és eddig mindig, mikor - ezt is neki köszönhetően - megjártam Angliát kétszer, és vele próbáltam ki a T.G.I. Friday's-t, hogy véletlenül is csak az először eszembe jutó publikus dolgokat említsem.
Ilyen jól ismerve, nem is volt hát nehéz hatni a lelkére, kísérjen el a tájékoztatóra, annak ellenére, hogy Neki igencsak komoly munka volt már kilátásban, és tényleg csak mint hallgató/kísérő vett részt.

Ahogy írtam, én a facebook-os eseményből értesültem a felhomályosítás idejéről, helyéről.
Október 26.-án volt az első ha jól tudom, és ez pont Debrecen volt. 18 órára vártak amerikai sütivel és jókedvvel  minket és mint kiderült még jó sok embert.

Kocsival mentünk, és jó ideje nem jártunk Debrecenben csúcsidőben, ráadásul útlezárás is volt a villamos vonalán, plusz a jobb oldali parkolóban kerestünk volna helyet először - nem volt, így pont 6-ra sikerült a főépület ajtaján belépni. Aztán jött  a következő bökkenő: itt a 4 év során összvissz egy szabadon választható tantárgy alkalmával jártunk, és ez is a borkultúra volt, azok után meg sose ment jól a tájékozódás, így a soha nem látott X.-es terem megtalálása némi fel-le és körberohangászás után sikerült. Benyitva a terembe tátva maradt a szám, a nagyelőadó dugig volt, és csak az első sorban maradt hely. A Camp Leaders Gyuricza Izabella képviselte, ő beszélhetett már egy pár perce, de sok mindenről nem maradtunk le: így is hallottuk többek között, hogy miért érdemes menni, kinek ajánlott, mikor és hova, mennyibe kerül, aztán másokról sztorikat, és láttunk kis videót. Közben körbement egy lap, amire feliratkozhattál, és jött egy másik, amin további infók voltak. Elmondták továbbá a feltételeket, így rögtön értesülhettünk az első "próbáról": az angol interjú. Ez ügyben az információ áradat végén időpontokért álltunk sorba, enyém lett a november 3, 10 óra. Mikor oszlott a tömeg, körülnéztem jobban, és nem kis meglepetésemre voltak ismerős arcok, nem egy fiú, lány a Hőgyesből (pl.: a gimis tesitanárom iker fiai, akik szintén nem először mennek ki). Onnan a végére egész kis csapat verődött össze. A sütit a kijáratnál egyenesen Dorka kínálta, így még ő is segített a felmerülő kérdések megválaszolásában, de Dudu is tiszteletét tette pár pillanat erejéig.
Korábban olvasgattam a honlapot, és egyetlen igazi félelem körvonalazódott bennem, azzal kapcsolatban, ami az utamba állhat. Ugyanis a programban csak az utolsó 2 félévre vonatkozó nappalis (!) hallgatói jogviszonnyal lehet részt venni. Mármost félidőben jártunk az ősziben, és ez némi aggodalommal töltött el. Viszont ahogy lehetőségem nyílt, Izához vettem az irányt, és feltettem neki ezt a számomra roppant égető kérdést. Egy pillanattal később már indult is lefelé a szívemről a mázsás súly: elég a nappalis jogviszony a tavaszi félévre is! Már "csak" át kell jelentkeznem levelezőről a második félévre.
Szóval a feladat és az öröm megvolt. És totális izgalom lett úrrá rajtam.

P.s.: Szóval Bettyvel évek óta olyanok vagyunk mint a borsó, meg a héja. És ha most egy Y-os útelágazás következik is, remélem, és úgy érzem, tudom is, a dolgok belül nem fognak változni.

Álmaimban Amerika

Még egy kicsit maradni, de közben messzebbre szállni, mint eddig bármikor, és nem csak képzeletben. Maradni, igen, de nem fizikailag, hanem maradni, megmaradni "gyereknek" még egy kicsit. Hadd  húzzam még a pillanatot, amelyben az összes felelősség még nem csak az én vállamat nyomja.

Hiába lett meg a diploma júniusban, és kezdtem el a mesterképzést levelezőn  az ősszel, nem volt jó, valami hiányzott. Hiába esett a választás a levelezőre, mert amellett lehet dolgozni. Bevallom őszintén, nem vetettem bele magam a munkakeresésbe, úgy, ahogy azt a helyzet elvárta volna. Viszont a szabadidő így túl sok volt. Persze akadt hasznosan töltött része is, az angol tanulás. Amiről muszáj megemlítenem, nem csak hasznos, hanem élvezetes is egy olyan tanár oldalán, mint Gyöngyi. Soha jobbat nála! Talán mert nincs is, és nem is kell.
Mindig vonzott, milyen lehet kipróbálni magad a magyar határokon túl. Au-pair lenni, felszolgálni, takarítani, vagy valami egészen mást. De ezek nem voltak összeegyeztethetőek  a Népegészségügyi Kar speciális levelezős tanrendjével, ami havi egy hét oktatást takar.
Ám mindezek kellettek ahhoz, hogy eszembe jusson valami más.

Így született meg Az Ötlet.
Mindig ott volt a szemem előtt. Először - és erre csak később jöttem rá - mikor Andrissal találkoztunk 2008 szeptemberében a London-Budapest járaton. New Yorkból repült hazafelé, 3 hónapos nyári munka után. Emlékszem akkor még csak gondoltuk, de jó neki!

Aztán legközelebb mikor Duduról hallottuk ugyanezt, 2009 őszén, és legközelebb egy év múlva, 2010 nyarán, amikor a facebooknak köszönhetően már szinte naponta figyeltem, nincs-e új kép, vagy a blogjában friss bejegyzés.
És ugyanígy figyeltem a háttérben megbújva, ám hatalmas kíváncsisággal tejtesómat, Dorkát, akinek eddig szintén kétszer lehetett része az élményben.
Az utolsó, és mindent vivő, valamit elindító találkozás a Camp Leaders-sel pedig szintén Dórin és Dudun keresztül ért el, a 2010-es nyárról készült promo-filmmel, amit a facebook-on osztottak meg, és az esemény visszaigazolása, ami a 2011-es nyárra toboroz. Egy nyár az  USA-ban, egy gyerektáborban.

Mert mi lenne ez, ha nem az igazi, teljes önállóság, önállósodás megtanulása? Mi, ha nem bizonyítás, (életreszóló) tapasztalat? Belépés a sok ajtó közül azon az igazi felnőttek világába, amelyik a legtöbb újdonságot, kihívást rejti magában. És talán a legkalandosabb. Ezt akarom. Magamért, és másokért, másokhoz való hozzáállásomért. 

Szóval most jött el az ideje, amikor többet nem hagyott nyugodni. Éreztem, nem is akarom, hogy hagyjon.
A gépezet pedig megállíthatatlanul beindult.

Minden kezdet nehéz?

Mostanában  mindenki blogot ír. Akkor miért én maradjak ki? Bár, hogy valakit idézzek, "mi nem olyan családból származunk", és nem is szeretünk mindig beállni a sorba, de most mégis úgy éreztem blog tekintetében ennek itt az ideje.

Szerencsére sok ember vesz körül, akik segítenek új élményeket átélni, megőrizni, majd néha pár nap múlva, néha csak évek múlva újra és újra felidézni, ezeken nagyokat nevetni, és természetesen néha sírni néha meg sírva nevetni.

Szóval hadd legyen itt a nyoma a szerencsére már oly' sok helyen széthagyott lábnyomainknak.

P.s.: Egyébként ki mondta, hogy elkezdeni könnyű?